Hol vagyunk és kik vagyunk?
A D-224-es közúton haladva, a Sava-menti síkság szegélyein, a Sunja folyócska völgyében találkozni fogunk egy azonnevű kis várossal. A természeti adottságok bármennyire is kiszabták a lakosság letelepedését, ugyanúgy föltételezték e festői posavai helység létmaradásának történelmi súlyát – melynek útkereszteződésétől Sisak, Hrvatska Dubica vagy Hrvatska Kostajnica felé vezetnek az utak.

Ma Sunja 288.4 négyzetkilométer terjedésű járás központja. E terület 40 helységében
5745 lakos él, akik földműveléssel, állattenyésztéssel, kereskedelemmel és iparral foglalkoznak.

Történelem
Történelemelőtti – a Sava és Sunja folyók közti Plece elnevezésű magas területen talált halásztelepülésre utaló agyagművességi maradékok, e táj népességéről tanúskodnak; itt most Sunja fekszik.

Ilirika elfoglalása – Róma és Illír néptörzsek közötti hosszantartó háborúk /i.e. harmadik század végétől kezdve/ és az Illír néptörzsek lázadásai után, Ágoston /Oktavián/ császár i.e. 27. évben nagy diadallal ünnepelte az Illírek fölötti győzelmét. Ugyanabban az évben a tartomány a szenátus igazgatása alá került, s ezzel Róma véglegesen leigázottnak és megbékítettnek tekintette. A rómaiak saját katonaságuk gyors áthelyezése érdekében két nagyon fontos utat építettek /mindkettőt Sunja térségében/ - egyik Sisciát /Sisak/ Sirmiummal köti össze, a másik Sisciát Salonnal /Solin/.

1334. év – Az első írott emlék-összeírásban a zágrábi érsekség plébániáiról, amit János diakónus készített, említés van a plébánia székhelyéről, ami Gredában van „ECCLESIA SANCTI NICOLAI DE GREDA", ami azt jelenti, hogy már korábban is létezett.

1526 – II Lajos király fennséges II Sulejman elleni mohácsi csatában ért halála előtt a gredai Plébánia birtokait Keglevic Péter buzimi grófnak adományozza.

1556 – A törökök betörése és nagy pusztítása után a törökök e vidék korlátlan urai lettek. Az állandó harcokban sok ember meghalt, egy részük kivándorolt békésebb vidékre /Gradišće-Burgenland Ausztriában/, egy részük viszont török rabságba került. A gredai plébánia megszűnésével, a terület és a visszamaradt lakosság egy része a kostajnicai plébániához kapcsolódik.

1683–1699 – A Nagy Fölszabadító Háború után a legyőzött törökök elfogadták a Szerémségi Karlovác békefeltételeit. Ennek alapján a Habsburg Monarchia és Törökország közötti határvonal az Una folyón lett megállapítva. /1867-ben az Una folyóig terjedő terület fölszabadult./ Az állandó és hosszas harcok után csaknem lakatlan sunjai Száva-térségbe új lakosság kezd letelepedni.

Mivel Sunja és környéke 1526 után a Keglević földesúri család birtoka volt, ők elkezdték a térség benépesítését, a jobbágyság egy részét a saját Posavinai birtokokról áttelepítették erre a vidékre. /Lekenik, Peščenica.../ A Keglević-uradalom topolovaci birtokainak sunjai részét a következő falvak alkották: Bistrač, Selišće, Letinje Gornje, Letinje Donje, Gradusa, Žreme, Krivaj, Greda és Sunja. Boszniából érkező horvátok – a što nyelvjárást beszélők – a Bobovac, Stazu, Hrastovac és Vedro Polje falvakban telepedtek le. Annak ellenére, hogy e terület a bán és a Horvát sabor parancsnoksága alatt volt, befolyásos osztrák tábornokok elkezdik a törökök fennhatósága alatt lévő határmenti területekről a Zrinska gorára és annak lejtőire telepíteni azokat a vlahokat /szerbeket/, akik mint török elővéd /martalócok/ rabolták és gyújtogatták a horvát falvakat és városokat. Ennek folytán nagyban megváltozott a vidék etnikai képe.

1716 – úraéled a plébánia de most Sunján. Mária Terézia /1740-1780/ császárnő, mi királynőnk uralkodása idejében Sunja szabad királyi város címet kap, a béke helyreállítása folytán elkezdődik Sunja fejlődése és szervezése, mint kereskedelmi várossá.

1802/1803 – először említődik az iskola Sunján, amely rövid megszakítás után – 1827-től napjainkig megszakítás nélkül működik.

1822 – ebben az évben kezdődött a mai plébánia-templom építése Sunján, a régi korhadt fából épültet Gredán, a Koravec patak mentén lebontották.

1825 – az új templom fölszentelése.

1881 – beindul a vasúti forgalom, ami nagyban hozzájárul a már kisebb város, adminisztráció, közigazgatási, kereskedelmi erős iparággal rendelkező központ további fejlődéséhez.

1895 – megalakul Sunján az Önkéntes Tűzoltó Testület „Sunja Greda" néven.

1907 – az Önkéntes Tűzoltó Testület berkeiben működni kezd a Fúvószenekar-szakosztály.

1912 – Ivan Lacković tanító kezdeményezésével és az iparosok, kereskedők segédletével megalakul az Ipari-kereskedelmi Iskola.

1927 – Megalakul az első labdarúgó klub Sunjski néven.

Az 1929-1933-as nagy világgazdasági válság előtt, amely Sunja térségében is nyomokat hagyott, Sunján már működik; négyosztályos állami elemi iskola, ipari-kereskedelmi iskola, plébániatemplom, egyházi iroda, posta, telefon és sürgönyhivatal, községi hivatal,községi és magánorvosi rendelő, községi állatorvos, gyógyszertár, pénzügyi ellenőrzési osztály, csendőrlaktanya, vasútállomás, olvasókör, ipari szövetkezet, Horvát Iparosok Szövetsége, Tűzoltó testület, Horvát Sólyom, a Vöröskereszt helyi szervezete, fúvószenekar, amatőr drámai egyesület, tamburazenekar,, mozi, takarékpénztárak (Horvát takarékpénztár RT, parasztszövetkezet, takarék- és segélyező szövetkezet.
Nagyszámú különböző ágazatú iparos segédletével, a sunjai iparos szövetkezetben egyebekközt működik a gőzmalom, bőrgyár, fűrésztelep, görbebotok készítése, gyógynövényszárító és néhány malom is.
Gazdasági válság és privilégiumok melyeket a Szerb-horvát-szlovén királyságban, majd a második socialista Jugoszláviában / a sunjai község marolóci vlah lakossága, a község hanyatlásához vezetett. Eltűnik több egyesület, újak is alakulnak, de politikai jellegűek, egyetlen céllal – az állampolitika végrehajtásával.
A honvédő háborúban Sunja mégis megvédte magát, habár majdnem teljesen megsemmisült, lerombolásra jutott. Sunját megvédték, elsősorban saját lakosai, de Sunja szabadságáért nagyban hozzájárultak Horvátország majdnem összes területéről jött bátor harcosok.
Ma a sunjaiaknak a legfontosabb az, hogy visszakerültek a Posavaciakhoz.

RÓLUNK

Sunja vidéke és különlegességei
Sunja büszkélkedik saját különlegességeivel: hagyományos építészetével, népviseletével, lófajtájával – a horvát szávamelléki lóval, vadászkutyájával – a szávamelléki terelővel és természetesen megőrzött tájképével.

HAGYOMÁNYOS ÉPÍTÉSZET
A tölgyerdőkkel gazdag szávamellék térségében az emberek, idők hosszú folyamán többszörösen használták a tölgyfát, elsősorban mint építési anyagot, lakó- és gazdasági épületek készítésénél. Makkal etették a jószágot, de nehéz ínséges időkben saját élelmezésükre is használták.

A teljes egészében fából készült építmények un. „HIŽE"a szávamelléki arhitektúra különlegessége. Szépen beilleszkedve a környezetbe a hiža ellenállt az idő viszontagságainak, mint az árvíz, szélvihar, napmelege. A szávamelléki hiža minden részének ékessége az egyszerűség és funkcionális rendeltetése.

A régi szávamelléki ház legtöbbször terjedelmes emeletes épület. Vastag, két colos deszkából és gerendából építik, mely anyag legtöbbször faragott, de lehet fűrészelt is – kötőgerendával horvát vagy német módszerrel rögzítve. A tető mérsékelten lejtős, kétszeres, nagyobb az oromzat része is lejtős. Korábban zsindellyel voltak fedve, vagy hasított deszkával, ma viszont az un. „biber" cserepet használják. Az ablaknyílások, avagy „obluci"-nak is nevezett ablakok kis méretűek, két szárnnyal fa zsaluval ellátva. A földszint és emelet, valamint az emelet és oromzat között egy „krovec"-nek nevezett rész van, feladata a közvetlen esőtől védje az ablakokat (itt is nagyban megmaradt befedőnek, a hasított deszka használata). Az emeleti homlokzaton faragott ékesítés – friz – van.

A földszinten két zárt helyiség van. Az első és hátsó „šuta" – köztük pedig félig zárt „suša" vagy „uvoz". Ezek termés raktározására szolgálnak, a középső viszont mezőgazdasági szerszámok elhelyezésére szolgál, vagy mint kocsiszín. A ház oldalán a tető alatt díszített, korláttal ellátott lépcsőzet van. A lépcsőzet a tető alatti tornácra, a „ganjek"-ra vezet, ahonnan a többi emeleti helyiségekbe lehet jutni. Az emelet általában nagyobb méretű a földszintnél. Az emelet legnagyobb helyiségében, az „izi"-ben folyt a család mindennapi élete. A „ganjak" másik oldalán egy kisebb helyiség van, az „ižica", itt helyezkedett el az élelmiszeres láda, de néha alvóhelyiségként is használták. A tornác, „ganjek" lehet zárt, vagy féligzárt, a ház oldalán húzódik, s illemhellyel végződik. A padlás búza és kukorica szárítására, valamint hússzárításra és füstölésre szolgált. A ház teljes hosszában, a földszinten és az emeleten is gerenda húzódik a ház teljes hosszában az un. „sljeme" a mestergerenda.

Mint melléképületek az udvarban a ház mellett voltak az un. „čardaci", faépítmények, legtöbbjük egy helyiséggel a földszinten, egy helyiséggel vagy kettővel az emeleten lakhelyül szolgálva a házközösségbeli fiatal házasoknak.

A házak és „čardakok" mellett egy családban és udvarban volt még az istálló, kocsiszín un. „kolnica", aztán a magtár, disznó- és tyúkól.

Nagyobb családi közösségekben találhatók meg az un. „kuvarnice", földszinti épületek, egy vagy két helyiséggel, melyek mint nyári konyha szolgáltak. Ezek mellett, általában volt még a kenyérsütésre használt kemence.

A házak térségbeli elhelyezése homlokzattal dél irányban volt, közel az úthoz és homlokzattal a közút felé.

Sunja térségében nagyszámmal megmaradt, megőrzött ilyen szávamelléki hižak. Legtöbbjük Gredában van, ahol még ma is egész sor ilyen fából készült építmény található, ritkábban horvát, de többségükben német sarkozattal. Sok évvel ezelőtt készültek mint a türelem, tapasztalat, ügyesség, tudás nemzedékekre átvitt eredménye.

NÉPVISELET
- Inkább álljon föl a hegy, folyjon a víz, szávamelléki anyák és nagyanyák szavai leányaik és leányunokáik felé. Másszóval, a női kéznek sosem szabad pihenni. Amikor nem volt szabad fonni és szőni (ünnepek alkalmával), szabad volt és muszáj volt hímezni. Ilyen viszonyulás a munka iránt a szávamelléken, a len átdolgozása, majd az ebből készült ruhanemű készítése a tökéletességig fejlődött. Ahogy a fiúk legeltetés közben nagy szeretettel készítették a preslicát (rokkát), igyekezve hogy az minél szebb legyen, mivel azon az ő kiválasztottjai fognak fonni, éppúgy nagy hozzáértést és figyelmet tanúsítottak a nők a vászon készítésében és díszítésében. Csak egy szín – a fehér volt a sunjai szávamellék asszonyainak nehézsége. Ez vonatkozott Sunjska Greda, Graduša Posavska, Gornja és Donja Letina, Selišće, Bistrač, Žreme, Krivaj és Sunja helységekre. A nehézség az ismert – fehér a fehéren – való díszítés készítése alkalmával jelentkezett.

Miért domináns a fehér szín ezen a viseleten? Volt többféle kísérlet ennek a megmagyarázására. Sunja térségében él egy legenda, miszerint a nők az ő legényeik és férjeik Európa-szerte folytatott csatáiban történt tömeges halála után, gyász jeléül a saját díszített viseleteiből kihúzták az összes fonalat, úgy hogy csak a fehér maradt, mint a gyász színe. Egy másik monda pedig arról tanúskodik, hogy mivel a sunjai térség a török csapatok állandó betöréseinek volt kitéve, a bizonytalanság és a félelem elriasztotta a sokszínű fonalakkal és szőttesekkel foglalkozó kereskedőket, így maradt csak a fehér fonal fehér alapon. Olykor használatba került az egérfa csersavából, vagy annak a szenéből kapott vörös és fekete festék.

A hímzést saját készítésű lenvásznon és lenfonallal (az itteni nők predje-nek nevezik) készítik. A viseletek készítésére és más szükségletekre a szövőfán készített vászon szélességét asszonyaink pole-nak nevezik.

Sunjska Greda, Sunja és térségében létezik többféle jellegzetes hímzés. Az ismertebbek egyike a tvez po tvezu, amely a fonal kihúzásával kezdődik, majd a hosszában lévő fonalakat selyemszállal körülfonják, így sokféle díszítést kapnak, különböző minták szerint.

A necanje eljárásban minden második két-két szál fonalat kivágnak, majd a megmaradt szálakat körülfonják cérnával. Ilyen módon látszatra négyszögalakú hálóformát kapnak. Az összes itt leírt hímzési eljárás az un. nemočnina (nem mosható) anyagon készül. Ennek okáért hímzés alatt szigorúan betartják a kéz, ruházat és környezet tisztaságát.

Külön figyelmet szentelnek a fejkoszorúnak, amit külön szeretettel hímeznek, s ez elárulta a nő korát és rangját.
Fiatal lányok cure a fejükön nem viseltek külön díszt. Hajuk általában hátrafésülve volt, az egy hajfonat irányába, amely tövében többszínű rózsával volt díszítve (lehetett egyszínű is).
A leányzók külön ismertetőjele volt a párta. A leányok csak ünnepek alkalmával viselték és nagyon rövid ideig férjhezmenésük előtt.
Köralakú abroncs formájúra készül, diszítése sokszínű (üveg) szemcsék és apró korallok. A párta hátsó részén a rögzítők vannak (széles brokát szallagok, melyek aláhullnak a háton), takarva az egy hajfonatba font hajat. A lakodalomban a menyasszony pártájára művirágból készült díszt tesznek.
A férjhezmenés után azonnyomban a fonatot szétbontják és levágják, a nő fejére kis sapkát (poculica) tesznek. A nyakszirtre a sapka alá sokszínű rózsát kötnek.
Olykor az asszonyok, házból való kimenésekor a poculicára pečut tettek. Ez hímzett, vagy szőtt díszítéssel ellátott kendő. A díszítés mérete és feltevése függ a peče fejretevésének módjától.
A popečena peča mind a négy széle hímzéssel van ellátva, fejretevése is körülményes, mivel az arcot kell, hogy körülívelje és a háton lehulló részei láthatók legyenek. Peča mint kendő is viselhető, ez esetben azonban szegényesebb a diszítése.
Tehát a női viselet részei a következők: opleče – széles, hosszú ruhaujjal ellátott női blúz egy változata, rubača – szoknya, zastor – kötény, pas – gyapjúöv, poculica – férjezett nő fejéke (kis sapka), peča – zsebkendő, parta – fejkötő lányoknál, zobun – ruhaujj nélküli hosszabb mellény (hosszabb mivel a blúzra öltő) csizma vagy cipő – kicsit hosszabb sarokkal, 3-5 centiméterrel.
A férfi népviselet alapjában nem különbözik az Északnyugat-horvátországi férfi népviselettől. Részei: rubača – ing, gaće – háziszőttes vászonból készült nadrág egy fajtája, lenkapca kb. 20 x 50 cm nagyságú, harisnyát pótló, kapcakötő szíj (hosszabb szíj kimondottan kapcakötésre használható, škrlak – készen vásárolt kalap, mivel a fej nem lehetett fedés nélkül, kucsma is volt használatban természetes vagy műszőrméből.

A SZÁVAMELLETTI LÓ
A szávamelléki ló tekintettel a méreteire, súlyára és temperamentumára – a hidegvérű lovak csoportjába tartozik. Véranalízise alapján bizonyított, hogy különös csoportot képez, ami világszinten is elismert fajtának számít. történelmi fejlődése folytán, ráillik több lócsoporttal való hasonlósága, sőt még a pónilóval is.

Az ember befolyása a keresztezésre pozitív eredménnyel járt a horvát posavac ismertető jellegét illetőleg, de nem hanyagolható el a tartási módszer, valamint a szávamenti legelőkön való legeltetés sem. Külseje ragadja figyelmünket: keskeny és hosszú fej, nagy szemek, kicsi rövid fül, hosszúszőrzetű lábpárta, bokros farok, dús sörény.

Szügye mély, széles és hosszú, oldala kikerekített, háta széles és horpadt, fara kikerekített, patái sekélyek és szépen formáltak, ami a mocsaras legelőkönjárás eredménye. A horvát szávamellékit jó természete, engedelmessége, hűsége, kitartása és szerénysége dicséri.

Leggyakrabb színezete a pej, ritkábban fekete és szürke, de sárga is lehet.

Tény, hogy az ilyen lovak száma az utolsó harminc évben többek között a gépesítés miatt is jelentősen csökkent. Ezzel értékük az őshonos területeken a szávamelléki legelőkön jelentősen megnőtt.

SZÁVAMELLÉKI HAJTÓKUTYA

A szávamelléki hajtókutya a horvát őshonos vadászkutya ritka fajtájához, a rövidszőrű hajtók családjába tartozik. Eredete a 16. századba nyúlik vissza, különösen a siskai szávamenti területre. A legrégibb írott anyag erről a fajtáról a távoli 14. századból ered és a diakovói püspökségben őrzik.
Mivel vadászati hajtásra használják, nem lehet túl magas, sem túl nehéz. A hím 46-58 cm magas, a nőstény átlagban 46 cm. Törzse 11-13 cm-rel hosszabb hátgerinc magasságától. Erős testű, sűrű erős szőrzetű. Testszíne alapjában búza-sárga, de váltakozhat búza-pirosra is. Fején hókaformában fehér szín jelentkezhet, ugyanúgy a nyakszirten, a mancsain és farokvégén. Orra és szeme sötétek, jellegzetessége még a csodálkozó tekintet, mozgékonyság és gyorsaság, a csengő – magashangú ugatás.
A szávamelléki hajtó elnevezést 1959-ben kapta, fajtája 1955-ben nyert elismerést, majd 2003-ban lett megerősítve.
Horvátországban és bosznia száva-menti részén különösen értékelt gyorsasága és mozgékonysága miatt, de különösen engedelmessége, gazdájához való ragaszkodása miatt.

A GRADUSAI BARLANG

Habár a helyi lakossáćgnak korábbról van tudomása a barlang létezéséről, csak a zágrábi Velebit Egyetemi Hegymászók társulata nemrégi felderítései tették ismertté a barlang belső részeiben rejlő földalatti, sokrétű, csodálatos gazdagságot. Velika Graduša faluban fekvő barlang egy elhagyott kőbányában rejlő bejárattal, a környék eddig ismeretlen értékét képezi.
A Gradušai barlang az e térségben végbemenő sziklaképzés folyamata alatt, földalatti üregek formálódásának következménye. A sziklák körzetében növő barlang, a valamikor itt fekvő tenger üledékképződősének következménye. A tenger visszavonulása és a sziklák felszínre kerülése után megteremtődtek a földalatti üregek kifejlődésére a feltételek. Az újonnan keletkezett földalatti üregek sötétségében új élet indult el – a víz csepegése és a kődíszek fejlődése. Ez a mese több mint tízmillió évvel ezelőtt kezdődött és még ma is folyamatban van.
A barlang bejáratára a kőbányában történő munkálatok folyamán találtak rá. Habár erre nincs biztos adat, ismert hogy a kő kihasználása Graduša környékén még a törökök idejében kezdődött. Azóta a barlang ismert, bejárati, hozzáférhető részében voltak időnkénti látogatók. Azonban az újabb keletű felderítések nem nyújtanak bizonyítékot arra, hogy a barlang beljebb eső részeibe – csatornáiba – bármikor is lépett ember.
A keskeny, nehezen átjárható rész, a csatornák víz alatt fekvő része és a sárborított, csúszós sziklák a nagyon igényes barlangobjektumok kategóriájába sorolják. Azonban a barlang bejárati részében való továbbhaladást gátló nehézségek fáradalmai gazdag jutalomban részesülnek: a barlang csatornái mélyén rejlő kődíszímények mélyek gazdagságában. Éppen ez a specifikus alakképződés gátolta a felderítés kezdetén az előrehaladást. Csak az egy év alatti többszöri felderítési akciók folyamán sikerült a barlang összes – 445 méteres hosszát elérni.
A barlangban egyértelműen megállapítható a főcsatorna északnyugat-délkeleti irányú fekvése. A barlang hosszának közepe táján két ág válik le. Az egyik 12.5 méter hosszú vakfolyosónak nevezhető "meandar", míg a másik kígyózva torkollik egy vízalatti részbe. Ebben a barlangágban szűk mérete és búvárfelszerelés szükségessége miatt lehetetlen továbbhaladni a felderítéssel. A főcsatornában a víz búvárpatakként többször megjelenik a felszínen, majd elveszik a föld színe alatt. Végül a kijárati része teljesen víz alá merül.
A barlangcsatorna beljebb fekvő száraz része nagyon gazdag barlangi kődiszítményekkel – sigákkal -, a barlang menyezetéről lefelé növekvő cseppkőképződményekkel és a barlang aljáról felfelé növekvő cseppkőképződményekkel, kőfüggönyökkel és oszlopokkal, sőt vízszintesen fekvő képződményekkel is. Volt kísérlet a barlang végén vájni a falat, ahol gyanús volt, hogy ott folytatódik a barlang, de ezt kőomlás hiúsította meg. A bejárati teremből, a főcsatornán kívül – oldalirányba is vezet egy ág, mely a vízig ereszkedik le. A továbbiakban a víz teljesen elönti, ezzel lehetetlenné válik a továbbhaladás.
Ma a barlang denevérek hadának szolgál otthonként. Alkonyatkor látni, hogy a barlang alacsony nyílásán vonulnak kifelé. Ez a bejárat a Gradušai barlangba lehet hogy nem az egyedüli, de ezidáig csak ez ismerős. A többi bejáratokról mindenesetre konzultálni kellene az ottlakó denevérekkel.
A barlang eddigi felderítésében 19 barlangkutató vett részt, akik a zágrábi Velebit Egyetem Hegymászók társulata alosztályának tagjai. A felderítések digitális fotóanyaggal lettek megörökítve és a barlangról részletes tervrajzot készítettek.

Matije Gupca 33, 44210 Sunja
Phone +385921697248
E-mail: 
facebook